Villámcsapás

Pár órája borzasztó élményben volt részem. Csabci barátommal pont a teraszon ültünk és azon elmélkedtünk, vajon elinduljunk-e vacsizni valahova. De eléggé lógott az eső lába, ezért nehezen akaródzott felállni a kerti székből. Pillanatokon belül elkezdett esni és nagyon villámlott. A szomszéd is a vasárnapi dinnyeevő versenyt nyomta a teraszán, mikor egy villámlás után olyan csattanás jött, hogy kishíján leestem a székből. Mondom is Csabcinak, ez valahova ide csapott…Pár perc múlva furcsa érzésem támadt. Előrementem az utca felé, akkor hallom, valahol nagyon közel szól a riasztó. Kiszaladtunk az utcára és azt látom, két házzal tőlem odébb, füstöl a tető. A szomszédok már kihúzták a kerti slagot és azzal próbálkoztak, de ez az erő kevésnek bizonyult.  Kérdeztem, mit segíthetek, de ilyenkor ugye, mit tud tenni az ember? Tűzoltók úton vannak, már hívták őket.

Csak álltunk, néztünk és szurkoltam, ne legyen nagy a baj. De a baj mégis elég nagynak bizonyult, viszonylag pár perc alatt értek ki a tűzoltók, de addigra a tetőn kellett felmászniuk egy létrán és elkezdték egy csákánnyal szétbontani a cserepeket. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de kivonult vagy 6 tűzoltóautó, rendőrség, villanyosok, elég súlyosnak látszott a dolog. Ott billegtek a csúszós tetőn,a viharban, teljes menetfelszerelésben, oltottak, bontottak, locsoltak. Közben gomolygott a füst, a láng, mindenki az utcán állt és szörnyülködött.

Igazából senkinek sem esett baja. Fizikailag. De egy többgyerekes család háza égett ki, amiben én úgy gondolom, életük munkája benne volt. Amikor azt láttam,hogy az alsó szintről is folyik ki a vizes hab az ablakon, komolyan azon gondolkoztam, mi érték veszett oda. Bútorok, ruhák, amikért az ember évekig gürizik. És nem is a pénz, hanem talán maga a tudat, a személyes holmik, gondolom értitek mire gondolok…a nagyi kakukkos órája, vagy ki tudja mi még, ami odalesz ilyenkor…

Visszatérve a tűzoltókra, igazából amiért ezt megírom, az az, hogy megdöbbentő volt őket munka közben látni. Akarom mondani ezzel azt, hogy lát az ember tévében, meg mindenhol dolgokat. Mentést, oltást ésatöbbit és  persze végiggondolom azt, hogy milyen nehéz is ez a szakma. (Akarom mondani: hivatás. ) De élőben nézni ezt, Istenem…. Merthogy ahova ki akartam lyukadni, az az,  hogy maximálisan minden tiszteletem az övéké. Míg elpakoltak és elvonultak, addig eltelt hosszú idő. Közben a rádiójukon hallottam, mennyi helyre szól a riasztás. Baleset, tűz és mindenféle iszonytató dolgok. És igen: a cicámat is lehozzák a fáról, ha úgy esik , hogy három napja ott kuksol.

Eddig is sokra tartottam azokat az embereket, akik miattunk vannak, értünk, hogyha baj van, legyen hova fordulnunk. Mert az életüket kockáztatják azért, hogy esetleg megmentsék a miénket. És felteszem a kérdést, miért? Hiszen nem is ismernek minket, nem vagyunk a rokonaik, a szeretteik, csak valakik, emberek. Pénzért? Hírnévért? Miért teszik? Vagy csak egész egyszerűen, így tudják nyugodtan álomra hajtani a fejüket, ha efféle dolgokat tesznek? Nem tudom. De büszke vagyok rájuk és köszönöm nekik, hogy vannak.