Színi Gyula: Loreley

A körúton kigyúltak a villamos lámpák, a reklám-fények színes raktárai belenyilalltak a ködbe. Az az óra volt, amikor nagyvárosban fölkel – az este. Le van zárva a nappali robot, a kávéházak harsogó fénye becsalogatja a közönséget. Asszonyok sétára, zsúrra, barátnõjükhöz, hangversenyre, légyottra sietnek.

Két asszony – szõke és barna – prémekbe burkolózva lépkedtek az aszfalton.

– Ennek is – mondta a szõke halkan.

– Láttad? biztos vagy benne?

– Nem mondanám, ha nem láttam volna!

– Úgy látszik, mindenki!

– Mindenki! 

És egymás hajára néztek. Norma dús, szõke haja hatalmas kontyban feküdt nyakára. A másik, Lilian, barna, göndör hajú volt, egész életében sokat bajlódott sûrû, rakoncátlan fürtjeivel, amiken a ritka fésû is nehezen tudott áthatolni. Mindkét asszonyt most ugyanaz a gondolat foglalkoztatta.

– Én nem merem – mondta Norma. – Mit szólna hozzá a férjem? Poldi elválna tõlem. Képes rá.

– Én meg nem akarom – szólt Lilian. – Ki tudja? Múlt divat is lehet. És ne felejtsd el, hogy Oszkár a hajam miatt szeretett belém.

És mind a kettõ gõgösen hordta tovább asszonyi koronáját, mint olyan királyok, akik nem tudják, hogy a forradalom nem dönti-e meg trónjukat.

Találkoztak Szabó Virgil egyetemi tanárral, a tudós történetíróval. Megkérdezték tõle, mi a véleménye a dologról.

– Múló divat, nõi szeszély – felelte Virgilius mester – amely átvonul az emberiség egész történetén. (Mykénei érmekre hivatkozott, amelyeken a bubi-hajviselet, sõt az etoni frizura is megvan.) Éva leánya, miután kimerítette a csábítás egész fegyvertárát, ellenségének fegyvereihez nyúl: férfinak öltözködik. De a cél a régi: tetszeni, bármily módon, még férfiúi álarcban is. Régi dallam, amelynek mindig csak a szövege változik.

A tudós fejtegetéstõl se Norma, se Lilian nem lett okosabb. Szerencséjükre eléjük került Méhes Mihály, a harcias újságíró, esztétikus és szociológus, akinek modern érzékében jobban megbízhattak.

– Társadalmi forradalom elõtt állunk – szavalta az ifjú szerkesztõ és közben monoklija nagyokat villant. – A nõ öltözködésében, modorban, életmódban a férfihoz közeledik. Én ismerek nõket, akik már egészen legény életet élnek és a kenyérkeresõ fronton harcolnak, mint a férfiak. Maholnap ügyesebben, szívósabbak lesznek, mint a létért való küzdelem aggharcosa, a férfi. Ma mindennek az alkonyát éljük. Meglátják, hölgyeim, korunknak ez lesz a fejezet címe: “A féri alkonya.”

És ezzel a poentté kihegyezett mondattal otthagyta az asszonyokat.

– Úgy szavalt, mintha az írógépes hölgyének diktált volna – jegyezte meg Lilian.

És ekkor meglátták Brenner urat, akinek konfekciós üzlete volt a belvárosban. Brenner a józan, szerencsés kereskedõ, a mintaférj és minta családapa, a tipikus budapesti polgárt jelentette a hölgyek szemében.

– Mit, bubi-frizura? -méltatlankodott Brenner. – Csak színésznõknek és tyúkoknak való! Ha az én Arankám levágatja a haját, megfõzetem és megetetem vele!…De vannak, akiknek határozottan jól áll.

És ravasz, kacér pillantást vetett a nõk fejének hátulsó részére, nem áll-e “fait accompli”-val szemben és nem hirtelenkedte-e el erkölcsi fölháborodását. Megnyugodva látta, hogy a két asszonynak még megvan a nõi ékessége.

– De hiszen önök se hódoltak be ennek a divathóbortnak – szólt és távozott abban az örömteljes tudatban, hogy nem követett el semmiféle ostobaságot.

Norma és Lilian tovább haladtak a csillogó kirakatok mellett és figyelték a nõket, akik velük szembejöttek. A város olyan volt, mintha valami óriási olló szeszélyesen belevágott volna a legõsibb tradicióba. Apró forradalmak zajlottak le a nõk tarkóján és némelyik fej olyan is volt, mint forradalmak után az utca.

A két asszony izguló szívvel és lázas figyelemmel valóságos szemle utat tartott. Életkérdéssé vált náluk, hogy föláldozzák-e dús, szép hajukat, amely eddig való hódításaikban jelentõs szerepet játszott. De a kortól se szerettek volna elmaradni. Nem akartak idõ elõtt megöregedni, divatból kimenni. Ebben a rohanó világban a hagyományokhoz és házias erényekhez való ragaszkodás némi öreges színt ad. Vannak már egésze õsz, ezüstszínû elvek.

És a két asszonyon végigborzongott valami: az idõ múlása. Láttak ifjú lányokat, akik már egész vakmerõen férfiasra vágatták hajukat és sima tarkóval jártak. Ez már “a jövõ zenéjének” tûnt föl elõttük. Egy ilyen új korszak egész alattomosan készülõdik, csak apró, elszigetelt jelekkel árulja el magát, mint a közeledõ vihar és aztán egyszerre itt van, beborít eget, földet, megváltoztat mindent. És az ember azt veszi észre utána, hogy körülötte másként beszélnek, viselkednek, ruházkodnak, gondolkodnak az emberek: az ember megöregedett, kivénült. Aki asszonyi szívekben tud olvasni, megérti, miért lüktetett olyan nyugtalanul Norma és Lilian szíve.

Már-már röstellték is egymás elõtt aggodalmukat, ijedelmüket és Lilian, aki vidámabb kedély volt, nevetve dúdolta.

Göndör hajam rövidre,
Göndör hajam rövidre
Lesz levágva…

Norma búskomoran szólt:

– Könnyû neked!…De mi lesz velem?

– Miért könnyû nekem?

– Elõször, mert göndör hajad van – felelte Norma – és másodszor, mert a férjed nyugodt ember.

– Nyugodt ember? De vannak dolgok, amiktõl a falnak megy és akkor annál rosszabb nekem.

– De engem már az iskolában “Loreley”-enk csúfoltak a hosszú hajam miatt – mondta Norma. – És a férjem elsõ szerelmes levelében…azóta se írt többet…Loreleynek nevezett. És még egyebet is elárulnék neked, de félek, hogy visszamondod majd másoknak.

– Esküszöm!…Hát ilyen barátnõdnek ismersz te engem?

– De megesküdtél! – folytatta Norma. – Tehát: ha észreveszem, hogy Poldi hideg és érzéketlen kezd lenni velem szemben, csak kibontom a hajamat és a hátamra eresztem le. Ilyenkor mint Poldi mondja, megrészegszik a hajam illatától…a többit már tudod!

– Ilyen pech! – mondta Lilian és hangosan fölkacagott, és látta Norma megütõdését és folytatta: – Nem téged nevetlek ki, hanem eszembe jutott valami. Egy látomás. A jövõbõl, amikor a nõk is rövid hajat fognak viselni, mint a férfiak…Egy idõsebb asszony belép a kávéházba, fölteszi kalapját a fogasra és ekkor látszik, hogy egészen kopasz, mint a holdvilág…mint a férje…

Ezen mind a ketten szívbõl nevettek. Hiszen kicsúfolhatták sebezhetõ pontján találták az új divatot, amely elõtt úgyszólván akaratuk ellenére készültek meghódolni.

A nevetés azonban nem üdítette föl szívüket, amely után még elfogódottabb lett. Hallgatagon mentek egymás mellett.

Kölni víz és szappanszag áradt ki az utcára. Az ajtó nyitva volt. Az inasgyerek söpört. Villanyfény rezgett a tükrökben, sütõvas melegedett kék borszeszláng fölött. A segéd fehér kabátban a sarokban ült és újságot olvasott.

Lilian belépett, de inkább tréfából, hogy Normát megijessze és már vissza is akart fordulni, de a segéd elõzékenyen elé ugrott:

– Hajvágást parancsol:

Norma megállt a boltajtó küszöbén.

– Ah, nagyságodnak nagyon jól állna a rövid haj, esküszöm – mondta a segéd. – Milyen frizurát parancsol?

És a falon lévõ színes táblára mutatott, ahol különbözõ hajviseletek voltak ábrázolva.

– Ez a “fél-pubi” – magyarázta. – Ez az “egész-pubi”…Ez az “Eton”… Ez a “Titusz-fej”…Nagyságodnak a Titusz-fej állna a legjobban. Göndörnek Tituszt ajánlok.

– Gyere csak be, Norma – szólt Lilian. – Nézd meg a mester kollekcióját.

Norma belépett gyáván, remegve.

– Tedd be az ajtót – mondta Lilian.

Megtörtént.

Lilian bevetette magát az öblös borbélyszékbe.

– Tehát a Tituszt ajánlja? – kérdezte a segédtõl.

– Csak a Tituszt – felelte Figaró úr és ollóját csattogtatta.

Normának a foga vacogott.

– Gyerünk azzal a Titusszal! – mondta Lilian. Adta a bátrat, az elfogulatlant. Elõvette kis ezüst tárcáját, cigarettát vett ki belõle, rágyújtott, füstöt fújt maga elé. Pedig belül remegett a szíve. Mikor Figaró belenyisszantott a kontyába, két nagy halk sóhaj hallatszott. A két asszonyé.

Norma egészen szomorúan nézett le a padlóra, ahol göndör fekete tincsek kezdtek halmozódni.

Csönd volt. Csak az olló csattogott, nyiszegett.

Norma úgy érezte magát, mint a halálra ítélt, aki kénytelen végig nézni a társa kivégzését.

A Titusz-fej végre elkészült. Lilian megnézte magát a tükörben. Aztán fölugrott. Táncolni kezdett. Fürtjeit lóbálta:

– Te, milyen könnyû a fejem! Egész megváltás!…El se hiszed, mennyi bajom volt minden reggel a bontófésûvel!

A segéd most Normához fordult:

– Nagyságod, parancsol?

– Én nem! – felelte Norma határozottan és mozdulatot tett, mint aki kifelé indul.

– Hohó! – tiltakozott Lilian. – Most a vízben akarsz hagyni? Nem addig van az! Te is szépen le fogod vágatni! Hogyisne!…Mi ketten most úgy vagyunk, mint a szerelmespár, amely egy hotelbe megy meghalni…Én már bevettem a mérget. Most már nem hagyhatsz cserben!…

– Tessék talán holnap visszajönni és addig meggondolni – ajánlotta Figaró. – Különben is már hét óra van és üzletet zárunk.

– Semmi “üzletet zárunk”!…Le a rolóval!…És hajt vágni!…Legalább nem fogja kívülrõl látni senki, hogy Loreley hogyan veszíti el aranyhaját.

A rolót lehúzták, Loreley fogva volt. Norma bizonytalan lépésekkel ment a kivégzõ székhez, leült és sóhajtott:

– Elõbb-utóbb úgyis átkell esni…

Õ maga bontotta ki aranyhaja zuhatagát. Figaró ámult-bámult:

– Milyen szép haj! – mondta önkénytelenül.

– Ne érzelegjen! Vágjon! – ripakodott rá Lilian. Norma lehunyta a szemét és hallotta, mint az olló szól: nyísz…nyísz…kvak…kvak…

És volt abban valami szadizmus, ahogyan Lilian nézte a padlóra hulló aranyfürtöket, miközben gúnyosan mormolta:

“Ich weiss nicht, was soll es bedeuten,
Dass ich so traurig bin…”

Norma meg se moccant, meg se mukkant. Magában egész halkan, bolondosan ismételte:

-“Ezerkilencszázhuszonöt november huszonharmadikán este hét órakor”…- mint valami történelmi dátumot.

Alig merte magát megnézni a tükörben. Új, idegen arc mosolygott felé. Mosolygott, pedig sírni szeretett volna. De azért megrázta fürtjeit, ahogy illik.

– Tényleg, így sokkal könnyebb – mondta. És hazudott, ahogy csak asszonyok tudnak hazudni.

Elgondolkozott.

– De mit mondok odahaza Poldinak? – kérdezte egyszerre.

– Tessék azt mondani – szólt a borbély, aki, úgy látszik, mentségeket is tartott raktáron, – hogy a haját már kikezdte a moly és ha le nem vágják, úgyis kihullott volna.

– A moly…ez jó! – nevetett Lilian. – Ezt én is fogom használni.

Norma lenézett a padlón fekvõ hajtengerre:

– És ezzel mi történjen?

– Minden esetre vidd haza – ajánlotta Lilian. – Ki tudja, nem kell-e jövõre…parókának?

A két asszony úgy osont ki a borbélyüzletbõl, mint akik bûnt követtek el. Amint az utcára értek, mindjárt szét is váltak. Elhatározták, hogy másnap találkozni fognak és elmondják egymásnak, hogy fogadták otthon õket.

*

Mikor hazaértem – beszélte el másnap Norma – Poldi még nem volt otthon. “A nagyságos úr ülésre ment el, nagyon ideges volt és azt mondta, hogy csak késõn jön haza vacsorázni”, jelentette a szobalány. Kellemetlen volt, szerettem volna rögtön átesni a dolgon, ehelyett várnom kellett. Végre fél tízkor csöngetés. Poldi jött haza. Rosszkedvû, levert volt, szórakozottan megcsókolt. Leültünk vacsorázni. Annyira el volt gondjaiba merülve, hogy nem vett észre semmit. Ilyenkor bort szoktam neki tölteni. Valami bánthatta. A bor megoldotta a nyelvét:

– Kérlek – mondta – ez a Juhász Teofil egészen aljas, közönséges frá…

A torkán akadt a szó, mert közben felpillantott és meglátta a hajamat:

– Hát veled mi történt? – szólt megrõkönyödve. – A hajad?!…

– A moly…- dadogtam.

– Miféle moly?!…

Elmakogtam neki valami magyarázatot a molyról. Láttam az arcán, hogy egyre dühösebb, bosszúsabb, elkeseredettebb.

– Megõrültél! – szólt. – Azt a gyönyörû hajadat!…

Amelyhez valamikor verseket írtam…

– Sohase írtál verseket – feleltem.

– Dehogynem!

– Nekem sose mutattad õket!

Poldi egészen magánkívül volt a hajam miatt:

– Szentségtörés! Oltárrombolás!…Én nem tudom, mi van velem! Mindenki belém rúg, belém mar! és végül te teszed föl erre a napra a koronát…

– Azzal a hajkoronával, ami nincs.

– Jó, jó, csak tréfálj. Soha életedben nem fog kinõni többé a hajad! Sose lesz többé olyan szép, mint volt. Õrület, õrület!…Csak legalább tudnám, kinek a kedvéért vágattad le!…Norma, neked…szeretõd van!!

Alig tudtam lecsillapítani, megnyugtatni. Elkeseredésében egymás után két pohár bort hajtott föl, mint aki meg van gyõzõdve, hogy megcsalták, rászedték és borba fojtja bánatát. Aztán rám nézett részeg, merev, kidülledõ szemmel és szólt gúnyosan nevetve:

– Móric!…Engedd meg, hogy ezentúl Móricnak nevezzelek!

Máskor, ha Poldi ilyen ideges, dühös hangulatban volt, mindig tudtam magamon segíteni. Kibontottam a hajamat, tudod! És most nem volt hajpalást, amit kibontsak…Borzasztó volt!

*

Szóval téged rosszul fogadtak – mondta Lilian. – De most hallgasd meg, mi történt velem. Hazajövök. az uram már otthon volt. “Szervusz, Oszkár!” – “Szervusz.” Vacsorához ülünk. Semmi. megvacsorázunk. Semmi. “A klubba megyek,” mondja az uram. “Szervusz.” – “Szervusz.” És megint semmi. Reggel bemegyek az uramhoz, fölkeltem. Semmi. Elment a hivatalába. Semmi. Ebédre hazajött. Leülünk ebédelni. Semmi. A cseléd behozza a leveses tálat…De ekkor már elég volt. Fölkaptam a tálat és a forró levessel leöntöttem Oszkárt.

– Te vak! Te gazember! Elválok tõled! – kiáltottam.

És ma délután már az ügyvédnél voltam. Beadom a válópert Oszkár ellen…Nem lehet együtt élni egy férjjel, aki nem veszi észre, hogy a felesége levágatta a haját.